Óbuda Budapest egyik legváltozatosabb városrésze, az ezerarcú kerület, ahol a római emlékek, középkori templomok, kastélyok, régi kiskocsmák, csárdák és romantikus hangulatú villák és szocialista lakótelepek határozottan arra emlékeztetnek minket, hogy ez a kerület bizony az egyes történelmi korszakok vásznaként szolgált. A megmaradt épületek az adott kor építészeti stílusjegyeit, a korszak szellemét, atmoszféráját tükrözi. Éppen ezért városképe lépten-nyomon változik. A macskaköves, Krúdy Szindbádja által őrzött térről csupán egy nyúlugrással a panelrengetegben találjuk magunkat. A kísérleti lakótelep gázfogadójától pedig két levegővétel alatt - a Faluházat már el is elhagyva - a Flórián téri aluljáróban, a római kori romoknál lángost majszolva sétálgatunk. 🏛️🖌️
Tovább kalandozva a kerületben, északra az újépítésű, nemrégiben felhúzott lakóingatlanok dzsungelében bújik meg a régi óbudai harisnyagyár, amely 1923-ban, megalapításakor a Filatorigáti Textilművek nevet kapta. Az elnevezést a 18. században betelepülő olasz selyemgyárosok adták, amely a filatorio szóból ered, ez a selyemszálak felgombolyítását segítő eszköz latin neve.
Történelme során többször is nagy átalakulások jellemezték az üzemet: összeolvadt a pestszentlőrinci fonodával, nevet váltott, más gyárak telephelyévé változott, majd megkapta a ma is ismert Budapesti Harisnyagyár elnevezést. A szocializmus idején az egyik legnagyobb és legtöbb gyáregységgel rendelkező kötőipari vállalatként tartották számon hazánkban.
Habár a ’70-es években majd’ ezer ember dolgozott itt három műszakban, mégis a rendszerváltás szele a textilipart is tarkón csapta. Többek között a kaotikus privatizációs folyamatok, a tőkehiány és az olcsóbb, kelet-ázsiai áruk beözönlése miatt 1994-ben felszámolták a vállalatot.
Az épületek jó része még ma is áll, megmaradt eredeti állapotában (a téglahomlokzatokon jól kivehető az egykori, míves, szecessziós stílusjegyeket hordozó díszítés) és várja a hozzá méltó fejlesztőt, aki érdemes arra, hogy az értékeit elismerve visszaállítsa eredeti arculatát és kidomborítsa rejtett értékeit.
A történet azonban itt még nem ér véget és a fejlesztésre való várakozás alatt az épület számos kreatív és kulturális szereplőt csalogatott ide, akik elismerik értékét, tisztelik múltját. Habár ma már nem szövőszékeknek és színes cérnának ad otthont, hanem fényképezőgépeknek, mikrofonoknak, vásznaknak és egyedi, kézműves design termékeknek.
Azaz jelenleg kreatív ipari és kulturális tevékenységeknek ad otthont és habár nem tudatosan, de a köztes hasznosítói körök egy kompakt és változatos városi teret alakítottak ki maguk körül, megtöltötték élettel az egykori gyár területét.
A legismertebb hasznosító a Flashback Stúdió, amely jól kidolgozott szolgáltatás-mixekkel felfegyverkezve várja az érdeklődőket: fotóstúdió, esküvői helyszín, hétvégén bulisorozatok, konferenciák, stb.
A Flashback felismerte, hogy az indusztriális helyszín tökéletes táptalaj a magyar underground klubkultúra terjeszkedésére, miközben nappal patinás konferenciateremmé vagy esküvői helyszínné avanzsál.
Az óbudai példa nem egyedülálló. Hasonló tevékenységek folynak Budafokon, Kőbányán és a Soroksári út mentén is. Rendre jelennek meg az újabb és újabb kreatív hasznosítói körök, főként a külső kerületi barnamezős területeken. Hogy mi az oka annak, hogy sok esetben egy külvárosi, nehezen megközelíthető barnamezős telephelyet választanak maguknak a kreatív szereplők?
Számos barnamezős kreatív és kulturális köztes hasznosítói kör számára világossá vált, hogy az indusztriális miliő egyre divatosabb, a felcsempézett ipari gyáregységek tökéletesek a sörgyártáshoz, a csarnokszerű terek akusztikájával egy újépítésű ingatlan sem képes felvenni a versenyt, a gyárkertek, gyárutcák és gyárteraszok kedveznek a változatos területhasználatnak, tökéletesek a kompakt városi terek kialakításához.
Mik ezek, ha nem értékek? A fenti tényezők olyan erőforrások, amelyekre érdemes építeni, amelyek méltóak a figyelemre és amely tevékenységekre lehet építeni a fizikai revitalizációt.
Például a belvárostól távol eső rozsdaövezetek igen kelendőek a kreatív hasznosító körökben, a „peremlokáció” összefüggésben áll ezen területek láthatatlan értékeivel. Tehát a belvárostól való „kiesés” éppen, hogy szerencsés, mivel általában nincs a közelében lakott terület, a kreatív és kulturális hasznosítással járó zajhatás nem zavarja a lakosságot. A fenti mondatban az általában határozószó jelen esetben igen fontos, mivel nem ritkán a barnamezős kreatív hasznosítás mellett előbb-utóbb fel-fel üti a fejét a dzsentrifikáció, amely hatására az újonnan beköltözők számára nem kívánt szereplőkké válnak a kreatív hasznosítók: magas zajterhelés, negatív városkép, stb. Továbbá a rozsda-bérlők számára is konfliktusos helyzet alakulhat ki, a terület bérleti díja emelkedhet a lokáció felértékelődése miatt. A legtöbb esetben a kreatív hasznosítók csupán bérlők, részben azért, mert fontos számukra a rugalmasság, fontos, hogy könnyen tudjanak bázist változtatni, részben pedig iszonyatos költségekbe kerülne a saját tulajdonú telephely fenntartása, kezelése és ha műemlékvédelem alatt álló barnamezős területről beszélünk, akkor annak revitalizációja nem csak hogy költséges, de igen komoly szabványoknak szükséges megfelelni a helyreállítás érdekében.
Éppen ezért számos példa azt mutatja, hogy sok esetben nem az a kérdés, hogy milyen erőforrásokból fejlesszünk. Nem feltétlenül a likviditási nehézségek gördítenek akadályokat a barnamezős fejlesztések útjába. A legnehezebb feladat az, hogy miként illesszük vissza a használaton kívüli területet a városszövetbe, felkarolva és támogatva a kreatívok hasznosítási tevékenységeit, megőrizve az épület eredeti formáját, történeti értékeit. Hogyan tudjuk a helyi szereplőket kooperációra/együttműködésre ösztönözni? Hogyan tudunk jobb feltételeket szabni az épített ipari örökségek rekonstrukciójához? Milyen ösztönző/támogató eszközöket tudunk biztosítani a befektetők számára annak érdekében, hogy ne teher és korlátozó tényező legyen az, hogy valamilyen épület műemlékvédelem alatt áll, hogy vonzó legyen ezen épületek revitalizációja? Hogyan tudjuk a helyi szereplők érdekeit összehangolni úgy, hogy minden adott barnamezős területi aktor számára megfelelő fejlesztés valósuljon meg? Hogyan ösztönözhetők a jelenlegi tulajdonosok, hogy a kreatív szereplőket maradásra bírják? Mi a megoldás arra, hogy a kreatívok ne akarjanak távozni az adott területről, miközben a környéken lakók nyugalma is biztosított legyen?
Tehát összességében nem a mit fejlesszünk kérdés a lényeges, mivel erre már számos hazai kreatív és kulturális köztes hasznosító válaszolt pusztán azzal, hogy hasznosítja jelenleg is a területet. A fő kérdés az, hogy meghalljuk-e a hasznosítók hangját, figyelünk-e kellőképpen rájuk, képesek vagyunk-e az összes helyi szereplő érdekét egyaránt képviselni akkor is, amikor az épület sorsáról kell döntenünk.
Comments